Kritika 89# - Sex&Shout

Sziasztok!

Igen, még élek. Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire inaktív voltam mostanában, bizonyára megértitek, a szakdolgozat és egyéb egyetemi elfoglaltságok miatt alig volt időm. De most igyekszem visszaúszni a felszínre.

Ma Veronka Beatles blogjának egy történetével érkeztem, amely a Sex&Shout című blogon jelent meg. Veronkának már régóta lógtam egy szívességgel, mert az egyik blogom gyönyörű kinézetét neki köszönhettem, soron kívül és villámgyorsan megcsinálta. Úgyhogy a visszatérésem az ő blogjával következik :) Ez rendhagyó kritika lesz, a többiekét a szokott módon fogom elkészíteni. 

Nos, a dizájnról és az oldal hangulatáról nem is írnék túl sokat, tekintve, milyen pompás munkákat adsz ki a kezed közül. A Beatles iránti szerelmed pedig annyira érződik az oldal minden pontján, hogy az szívet melengető. Az oldal gyönyörű, a képek a fejezeteknél gyönyörűek, minden nagyon passzol, hangulatos a blog, jól éreztem magam, míg olvastam (ez persze nemcsak a kinézet miatt volt így, de erre rögtön rátérek). Süt a blog minden részéről, hogy imádod, amit csinálsz, az írást és a szerkesztést egyaránt. Nem sok ilyen bloggal találkoztam még, úgyhogy le a kalappal előtted.

Rátérve a történetre: a Michelle című, háromrészes novellát olvastam, és azt hiszem, tökéletes kezdés volt ez nekem. El kell mondanom, hogy erre a színvonalra számítottam tőled. Kiemelkedőre. Az írásodból is érződik a mérhetetlen imádat a Beatles iránt, mégsem éreztem öncélú nyáladzásnak, sőt. Kedves, visszafogott csodálatot tükröz a történeted, amiben nem akarod az olvasóra erőltetni a Beatlest, mégis önkéntelenül megszeretteted azzal is, aki nem kedvelte esetleg a gombafejűeket. Azt hiszem, ez tesz egyébként minden írást élővé, magával ragadóvá: ha az olvasó érzi, hogy a szerző egyszerűen imádja az írást, imádja a történetet, amit ír. Nálad ez maximálisan megvan.

Magáról a történetről nem írnék sokat, mert óhatatlanul lelőnék dolgokat azok számára, akik még nem olvasták. A lényeg, hogy Michelle, egy francia lány a Beatles-láz kellős közepén meglátogatja levelezőtársát Angliában. Engedelmesen elmegy angol barátnőjével, Laurával Paul McCartney házához, ahol is az egyik rajongó betöri egy téglával a beatle ablakát. Michelle-t jelöl ki a feladatra, hogy szerezze vissza a téglát – és ami fontosabb, a hozzá kötözött neveket – a házból. De a lány pechjére Paul hazaérkezik, miközben odabent van. Illetőleg egy másik szál fonódik egybe ezzel, főszerepben egy Ellie nevű lánnyal, akinek feltett szándéka, hogy megtalálja Pault. Oké, ez így a teljesen zanzásított és spoilermentes leírás.

A történet nem túl bonyolult, a főszerepet a csipkelődés és az érzelmek játsszák, valamint a kívülállóság és a rajongás kérdése. Én magam is fanatikus alkat vagyok, így nagyon is a szívembe hatolt az egész. És ami különösen tetszett, az a két szál egybefonódása volt. Először nem is értettem, hogy ki Ellie, és mégis hogyan kapcsolódik Michelle-hez, de hamarosan rájöttem, és azt kell mondanom, mestere vagy ennek a fajta írásnak. Úgy tudod párhuzamosan húzni a két szálat egymás mellett, hogy az olvasó nem kap frászt a nem értéstől, nem gabalyítod össze a két szálat idő előtt vagy ügyetlenül, hanem a megfelelő időben fonod őket egybe. Ügyes.   

El kell mondanom, hogy egyszerűen imádtam, hogy nem írtad le azt a bizonyos 18 karikás jelenetet! Nem vagyok ellenére az efféle részeknek, ha igényesek, de itt pontosan így volt tökéletes. Valami szentség áradt mindhárom fejezetből, tökéletesen tetted, hogy sejtetted, hogy itt valami történt, de nem írtad le. Tudni kell, mikor szükséges egy szexejelenet és mikor dönt romba mindent. Nagyon jó érzékkel csináltad ezt, és látszik, hogy nem gyávaságból döntöttél így, nem azért, mert nem tudnál megírni egy ilyet, hanem mert érezted, hogy ott és akkor mennyi az elég.

A történet lezárása is kiemelkedőre sikerült, óhatatlanul spoilereznék, de legyen elég annyi, hogy az érzelmek átadása nagyon jól megy neked, anélkül hatsz meg, hogy csöpögős vagy giccses lenne a leírás.

Nagyon érzékletesen átadod a korabeli világot, az életérzést, ami a Beatles miatt tombolt Angliában. Remek az, hogy Michelle nem ismeri igazán őket, szép ellentétet állítasz vele a rajongók néha őrjöngésig fajuló imádatával szemben. Érzékelteted, hogy Michelle nem passzióból nem ismeri az együttest, hanem mert egy másik, elzárt, szigorúbb világban él, mint angol kortársai. Egyébként nagyon szimpatikus volt számomra Michelle karaktere. Lefojtott személyiség ugyan, de a lázadás szikrái megvannak benne. Megfontolt, mégis fel tud benne fortyanni a kalandvágy és a merészség. Egyszerre vágyik a szabadságra és a biztonságos korlátokra. Komoly, mégis képes kirúgni a hámból, kilépni önmagából valami jó reményében. A kettőssége izgalmassá tette számomra, szépsége mellett még okos is, mégsem lehet azt mondani rá, hogy tökéletes.

Egyenesen imádtam Pault, és nem csak amiatt, mert ő a kedvenc beatle-m. Szerettem, hogy pimasz, mégis gyengéd, hogy a rajta nehezedő nyomás ellenére is úriember, hogy pökhendiséggel palástolja belső félelmeit, gyengeségeit, mégis képes rá, hogy megnyíljon.

Ellie-ről nem írnék sokat, mert őt úgy érzem, lényegesen kevésbé tartottad fontosnak, mint Pault és Michelle-t. Ő jóval gyengébb, mint Michelle, idegesebb, félénkebb, ám a másik lányhoz hasonló kettősség benne is megvan. Nagyfokú bátorságra képes, nem fél kockáztatni, ha kell.

Úgy éreztem, hogy a karakterépítés igazán jól megy neked, ami különösen dicséretes, amikor egy hosszabb novelláról van szó. Nem könnyű ilyen terjedelemben is élővé és lélegzővé tenni a szereplőidet. Neked sikerült, különösen Michelle és Paul esetében. Szerethető figurákat társz az olvasóid elé, akikkel könnyű azonosulni, akiket apró hibáikkal együtt is lehet kedvelni és megérteni.

Nagyon jó tehát a történet, iszonyatosan tetszik. A kivitelezéssel kapcsolatban összeírtam néhány észrevételt. A legtöbb hiba szerintem abból származik, hogy annyira imádod ezt az egész világot és a Beatlest, hogy át akarod adni az érzést – ami egyébként maradéktalanul sikerül is –, viszont néha már-már kapkodóan kívánod sugározni a dolgot, szerintem az elütések, apróbb hibák ebből fakadnak. Hozzáteszem, egyik sem súlyos dolog, némi gyakorlással és plusz egy-két átolvasással könnyedén kiküszöbölhető, vagy akár egy bétával, ha még nincs. Mindegyikre gyűjtöttem néhány példát.

Találtam egy-két elírást, ami bizonyosan csak figyelmetlenségből fakadt: „A rajongó egészen mást képzelnek el” (1/3) – a rajongók. „Azonnal rakd az el” (1/3) – azt. „Az vaskapu” (2/3). „Big Bemet” (1/3) – Big Bent.

Egy két helyen a vesszőkkel nem vagy jó viszonyban. Ha felsorolást írsz, akkor nem kell az és elé a vessző, például: „A stúdióban dolgoztak, zenéltek, és veszekedtek” (1/3) – ebben az esetben tehát: zenéltek és veszekedtek.

Egy másik jellegzetesség, több vesszőt teszel sokszor, mint kellene: „párhuzamosan pedig, átkozta Laurát” (1/3) – ebben az esetben szintén felesleges a vessző.

Volt, hogy olyan helyen viszont lespóroltad a vesszőt, ahová kellene: „persze csak ha éppen értette miről is van szó” (1/3) – helyesen: persze csak ha éppen értette, miről is van szó.

A koromsötét (1/3) és a kisgyerek (3/3) szavakat egybe kell írni.

És végül: néhol ugráltál az igeidők között, akár egy mondaton belül is: „Egy mély, hangos sóhaj, csalódottság hangja szállt el a nappali szekrényéig. Az érzelmek nyomasztó hulláma szinte összenyomja Michelle szívét” (2/3). Erre figyelj oda, következetesen vagy múlt időben, vagy jelen időben írj.

Összességében azt mondom, hogy nagyon jó és élvezhető a történeted, a hibák egyike sem vészesen súlyos, könnyedén javítható valamennyi. Legnagyobb erősséged az érzelmek átadása, a karakterépítés és annak az ösztönös atmoszférának a megteremtése, ami csak akkor van jelen, ha a szerző szereti is, amit ír. Szép munka, biztos, hogy visszatérek még a blogodra, lesz miből szemezgetnem!

További jó munkát, kedves Veronka! :)

Lyanna