Sziasztok!
Igen, még élek. Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire inaktív voltam mostanában, bizonyára megértitek, a szakdolgozat és egyéb egyetemi elfoglaltságok miatt alig volt időm. De most igyekszem visszaúszni a felszínre.
Ma Veronka Beatles blogjának egy történetével érkeztem, amely a Sex&Shout című blogon jelent meg. Veronkának már régóta lógtam egy szívességgel, mert az egyik blogom gyönyörű kinézetét neki köszönhettem, soron kívül és villámgyorsan megcsinálta. Úgyhogy a visszatérésem az ő blogjával következik :) Ez rendhagyó kritika lesz, a többiekét a szokott módon fogom elkészíteni.
Nos,
a dizájnról és az oldal hangulatáról nem is írnék túl sokat, tekintve, milyen
pompás munkákat adsz ki a kezed közül. A Beatles iránti szerelmed pedig annyira
érződik az oldal minden pontján, hogy az szívet melengető. Az oldal gyönyörű, a
képek a fejezeteknél gyönyörűek, minden nagyon passzol, hangulatos a blog, jól
éreztem magam, míg olvastam (ez persze nemcsak a kinézet miatt volt így, de
erre rögtön rátérek). Süt a blog minden részéről, hogy imádod, amit csinálsz,
az írást és a szerkesztést egyaránt. Nem sok ilyen bloggal találkoztam még,
úgyhogy le a kalappal előtted.
Rátérve
a történetre: a Michelle című, háromrészes
novellát olvastam, és azt hiszem, tökéletes kezdés volt ez nekem. El kell
mondanom, hogy erre a színvonalra számítottam tőled. Kiemelkedőre. Az írásodból
is érződik a mérhetetlen imádat a Beatles iránt, mégsem éreztem öncélú
nyáladzásnak, sőt. Kedves, visszafogott csodálatot tükröz a történeted, amiben
nem akarod az olvasóra erőltetni a Beatlest, mégis önkéntelenül megszeretteted
azzal is, aki nem kedvelte esetleg a gombafejűeket. Azt hiszem, ez tesz
egyébként minden írást élővé, magával ragadóvá: ha az olvasó érzi, hogy a
szerző egyszerűen imádja az írást, imádja a történetet, amit ír. Nálad ez
maximálisan megvan.
Magáról
a történetről nem írnék sokat, mert óhatatlanul lelőnék dolgokat azok számára,
akik még nem olvasták. A lényeg, hogy Michelle, egy francia lány a Beatles-láz
kellős közepén meglátogatja levelezőtársát Angliában. Engedelmesen elmegy angol
barátnőjével, Laurával Paul McCartney házához, ahol is az egyik rajongó betöri
egy téglával a beatle ablakát. Michelle-t jelöl ki a feladatra, hogy szerezze
vissza a téglát – és ami fontosabb, a hozzá kötözött neveket – a házból. De a
lány pechjére Paul hazaérkezik, miközben odabent van. Illetőleg egy másik szál
fonódik egybe ezzel, főszerepben egy Ellie nevű lánnyal, akinek feltett
szándéka, hogy megtalálja Pault. Oké, ez így a teljesen zanzásított és
spoilermentes leírás.
A
történet nem túl bonyolult, a főszerepet a csipkelődés és az érzelmek játsszák,
valamint a kívülállóság és a rajongás kérdése. Én magam is fanatikus alkat
vagyok, így nagyon is a szívembe hatolt az egész. És ami különösen tetszett, az
a két szál egybefonódása volt. Először nem is értettem, hogy ki Ellie, és mégis
hogyan kapcsolódik Michelle-hez, de hamarosan rájöttem, és azt kell mondanom,
mestere vagy ennek a fajta írásnak. Úgy tudod párhuzamosan húzni a két szálat
egymás mellett, hogy az olvasó nem kap frászt a nem értéstől, nem gabalyítod
össze a két szálat idő előtt vagy ügyetlenül, hanem a megfelelő időben fonod
őket egybe. Ügyes.
El
kell mondanom, hogy egyszerűen imádtam, hogy nem írtad le azt a bizonyos 18
karikás jelenetet! Nem vagyok ellenére az efféle részeknek, ha igényesek, de
itt pontosan így volt tökéletes. Valami szentség áradt mindhárom fejezetből,
tökéletesen tetted, hogy sejtetted, hogy itt valami történt, de nem írtad le.
Tudni kell, mikor szükséges egy szexejelenet és mikor dönt romba mindent. Nagyon
jó érzékkel csináltad ezt, és látszik, hogy nem gyávaságból döntöttél így, nem
azért, mert nem tudnál megírni egy ilyet, hanem mert érezted, hogy ott és akkor
mennyi az elég.
A
történet lezárása is kiemelkedőre sikerült, óhatatlanul spoilereznék, de legyen
elég annyi, hogy az érzelmek átadása nagyon jól megy neked, anélkül hatsz meg,
hogy csöpögős vagy giccses lenne a leírás.
Nagyon
érzékletesen átadod a korabeli világot, az életérzést, ami a Beatles miatt
tombolt Angliában. Remek az, hogy Michelle nem ismeri igazán őket, szép
ellentétet állítasz vele a rajongók néha őrjöngésig fajuló imádatával szemben.
Érzékelteted, hogy Michelle nem passzióból nem ismeri az együttest, hanem mert
egy másik, elzárt, szigorúbb világban él, mint angol kortársai. Egyébként
nagyon szimpatikus volt számomra Michelle karaktere. Lefojtott személyiség
ugyan, de a lázadás szikrái megvannak benne. Megfontolt, mégis fel tud benne
fortyanni a kalandvágy és a merészség. Egyszerre vágyik a szabadságra és a
biztonságos korlátokra. Komoly, mégis képes kirúgni a hámból, kilépni önmagából
valami jó reményében. A kettőssége izgalmassá tette számomra, szépsége mellett
még okos is, mégsem lehet azt mondani rá, hogy tökéletes.
Egyenesen
imádtam Pault, és nem csak amiatt, mert ő a kedvenc beatle-m. Szerettem, hogy
pimasz, mégis gyengéd, hogy a rajta nehezedő nyomás ellenére is úriember, hogy
pökhendiséggel palástolja belső félelmeit, gyengeségeit, mégis képes rá, hogy
megnyíljon.
Ellie-ről
nem írnék sokat, mert őt úgy érzem, lényegesen kevésbé tartottad fontosnak,
mint Pault és Michelle-t. Ő jóval gyengébb, mint Michelle, idegesebb,
félénkebb, ám a másik lányhoz hasonló kettősség benne is megvan. Nagyfokú
bátorságra képes, nem fél kockáztatni, ha kell.
Úgy
éreztem, hogy a karakterépítés igazán jól megy neked, ami különösen dicséretes,
amikor egy hosszabb novelláról van szó. Nem könnyű ilyen terjedelemben is élővé
és lélegzővé tenni a szereplőidet. Neked sikerült, különösen Michelle és Paul
esetében. Szerethető figurákat társz az olvasóid elé, akikkel könnyű
azonosulni, akiket apró hibáikkal együtt is lehet kedvelni és megérteni.
Nagyon
jó tehát a történet, iszonyatosan tetszik. A kivitelezéssel kapcsolatban
összeírtam néhány észrevételt. A legtöbb hiba szerintem abból származik, hogy
annyira imádod ezt az egész világot és a Beatlest, hogy át akarod adni az
érzést – ami egyébként maradéktalanul sikerül is –, viszont néha már-már
kapkodóan kívánod sugározni a dolgot, szerintem az elütések, apróbb hibák ebből
fakadnak. Hozzáteszem, egyik sem súlyos dolog, némi gyakorlással és plusz
egy-két átolvasással könnyedén kiküszöbölhető, vagy akár egy bétával, ha még
nincs. Mindegyikre gyűjtöttem néhány példát.
Találtam
egy-két elírást, ami bizonyosan csak figyelmetlenségből fakadt: „A rajongó
egészen mást képzelnek el” (1/3) – a rajongók. „Azonnal rakd az el” (1/3) – azt.
„Az vaskapu” (2/3). „Big Bemet” (1/3) – Big Bent.
Egy
két helyen a vesszőkkel nem vagy jó viszonyban. Ha felsorolást írsz, akkor nem
kell az és elé a vessző, például: „A stúdióban dolgoztak, zenéltek, és
veszekedtek” (1/3) – ebben az esetben tehát: zenéltek és veszekedtek.
Egy
másik jellegzetesség, több vesszőt teszel sokszor, mint kellene: „párhuzamosan
pedig, átkozta Laurát” (1/3) – ebben az esetben szintén felesleges a vessző.
Volt,
hogy olyan helyen viszont lespóroltad a vesszőt, ahová kellene: „persze csak ha
éppen értette miről is van szó” (1/3) – helyesen: persze csak ha éppen értette,
miről is van szó.
A
koromsötét (1/3) és a kisgyerek (3/3) szavakat egybe kell írni.
És
végül: néhol ugráltál az igeidők között, akár egy mondaton belül is: „Egy mély,
hangos sóhaj, csalódottság hangja szállt el a nappali szekrényéig. Az érzelmek
nyomasztó hulláma szinte összenyomja Michelle szívét” (2/3). Erre figyelj oda,
következetesen vagy múlt időben, vagy jelen időben írj.
Összességében
azt mondom, hogy nagyon jó és élvezhető a történeted, a hibák egyike sem
vészesen súlyos, könnyedén javítható valamennyi. Legnagyobb erősséged az
érzelmek átadása, a karakterépítés és annak az ösztönös atmoszférának a
megteremtése, ami csak akkor van jelen, ha a szerző szereti is, amit ír. Szép
munka, biztos, hogy visszatérek még a blogodra, lesz miből szemezgetnem!
További jó munkát, kedves Veronka! :)
Lyanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése